Megemlékezés: nem voltak kivételezettek

Száznegyvenkilenc szentendrei zsidó halt meg koncentrációs táborokban. Április 15-én, pénteken rájuk és a holokauszt többi áldozatára emlékeztek. A koszorúzáson részt vett Iványi Gábor lelkész és Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora is.

Bár az utcán parkoló autóktól alig lehetett megközelíteni az emléktáblát, az egykori zsidó iskola épülete előtt 30-40 ember hallgatta a megemlékezéseket. Az önkormányzat koszorúját dr. Dietz Ferenc polgármester és dr. Molnár Ildikó címzetes főjegyző helyezték el.
1944-ben Szentendrén is kijelöltek gettót a Duna közelében, akkor még kétszázharminckét zsidó élt a városban, közülük száznegyvenkilenc odaveszett a koncentrációs táborokban – írja Kertész Péter Cipőtalpbetét – Tórából című könyvében.




A szentendrei zsidósorsot bemutató könyvből olvasta fel Krausz Edit visszaemlékezését Nemesházi Beatrix.


Krausz Edit édesapja még az I. világháborúban Vaskoronarend kitüntetést kapott, s így ő és a vele egy háztartásban élők mentesültek 44-ben a deportálástól. Idézünk a Mi kivételezettek voltunk című interjúból.

 „Akkoriban 120 zsidó család élt Szentendrén. Hogy szám szerint hány zsidó volt, azt nem tudom, de nagyon kevesen jöttek vissza, az biztos. Volt nagycsalád, mint az én nagybátyámé, Weisz Lipóté, hat gyerek volt, mindenki elhurcoltak, sajnos a fiatal unokatestvéremet is gyerekekkel…
Van olyan szentendrei ismerősöm, Pesten él, akit a Mengele szortírozott Auschwitzban, olyan göndör hajú most is, és azt kérdezte tőle, hogy görög-e? Hát nem, de megmaradt, dolgoztak és csodálatos módon az egész család megmaradt, hazajött az anyukájuk, a két lány, Vaséknak hívják őket. Az apjuk, Vas Miklós volt az elnöke a hitközségnek.
Mi kivételezettek voltunk. Ezt annak köszönhettük, hogy apuka a 14-es világháborúban egy hőstettet vitt véghez…
Apa úgy szerelt le, mint főhadnagy, ezért kapott magas kitüntetést. Ezt még a nyilasok is elismerték. Közben persze féltünk, mert hallottuk, hogy vidéken összetépték a papírokat, és azokat is bevagonírozták. Mindig össze voltunk pakolva, szegény apa ezért kapott szívbajt talán, mert borzasztó volt nekünk egyedül itt maradni. Előttünk vitték el kutyákkal a csoportot, volt köztük beteg meg tolószékes, mert ott volt a fotballpálya mellettünk, ahol összeszedték a zsidókat. Gondoltuk, hogy mi is talán sorra kerülünk. Hát csodálatos módon nem. Szegény öcsém bevonult, rá nem vonatkozott a rendelkezés. A kitüntetés, amit apa kapott, a vaskoronarend, Magyarország második legnagyobb kitüntetése, Horthynak is volt. Apának volt még sebesülési érme, kisezüst, nagyezüst. Kijött egy rendelet, hogy akik ezt és ezt a kitüntetést kapták, azok, és a velük egy lakásban lévő hozzátartozók, kivételezettek. Ha én férjnél vagyok, nem vonatkozott volna rám.”