Időutazás hatszázért

Szabóék Szentendrén címmel nyílt kiállítás Szentendrén, s mivel az MTI híradása révén számos médiában méltatták már az újszerű, "ilyenmégnemvolt" interaktív kiállítást, felkerekedtünk mi is. A Kádár-kor Szentendréjét bemutatni szándékozó gyűjtemény, az éppen felújítási munkálatokat elszenvedő Fő téren, a Képtárban tekinthető meg. Málló vakolatú fal keretezi a múzeum kirakatait, az üvegablakon sárga betűmatrica tájékoztat, itt nem egy retrobolt működik, hanem a Szentendre a Kádár-korban kiállítás, mindez sajnos csak magyarul olvasható. A látogató nosztalgikus alaphangulatát a rádióból szóló Szabó család epizód egyből megteremtené, ha a többi teremből áthallatszó kakafóniától bármit is hallana az adásból. Egyetlen szó tűnik ki az amúgy fejfájdító, interaktív zörgésből: a lángos. Mindannyiunk Szabó családja 1966-ban látogatott ki Szentendrére, s a közhelynek megfelelően, éhségüket lángossal csillapították volna. Mint az MTI hírből korábban megtudtuk: az ominózus "epizód messze túlmutatott önmagán, mert egybeesett Szentendre "fejlődésének" kezdetével, amelynek során előbb üdülő-, majd múzeumvárossá vált, hogy a végén elérje az "ékszerdoboz" státuszt, s nem mellesleg a díszlet- és kirakatvárosi pozíciót is".

Mindazonáltal a lángos remek felütés. A sarokban ütött-kopott kerthelyiség fogad, az asztalon olajos zsírpapíron maga "A LÁNGOS" hever, mellette sószóró, és az elengedhetetlen fokhagymás kulimásszal teli befőttesüveg, a kenéshez ecset, madártollból.  A trükk már Proustnak is bejött, egész regényfolyamot indított
a gyermekkor ízét felidéző, teába áztatott madeleine morzsáiból. Nekünk a lángos jutott: sült hekkért a Római-partra, lángosozni Szentendrére jártunk.
A nyál összecsordul a szánkban, s ahogy Proust írta a madeleine kapcsán: " közömbössé tett az élet minden fordulata iránt... s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az."

Valahogy így vagyok a kiállítással is, mégha csak a a korszak végét éltem is meg, a Kádár-kor gyermeke vagyok magam is. Ismerősek a kiállított hétköznapi tárgyak, a bútorokból áradó áporodott szag, az ízek, s azok a Szentendrére "tapasztott" identitást jelző fogalmak, amelyek a mai napig visszatérnek a
közbeszédbe.
Valuch Tibor nevezi a korban élőket homo kadaricusnak. A teremben a kelleténél egyszerre több televízióból és túl hangosan szól a régi Híradó,a rádióból a Szabó család, máshol a Szentendrei Teátrum egyik előadása; bosszankodom, hogy sehol egy értelmezést segítő tábla. Be kell valljam, a kiállítás így is "működik". Ahogy a kurátorok megfogalmazták: ez egy "önmagát elmesélő kiállítás", diskurzusra késztet.

A kiállítás "megszólított", ami pont azáltal lehetséges, hogy a homo kadaricus én vagyok, mi vagyunk.

A Szabó család Szentendrén
Szentendre a Kádár-korban

Helyszín: Szentendrei Képtár, Fő tér 2.5.
Hétfőn és kedden zárva.